Nézd a bolond táncát

Azon a nyáron néztem az üveggolyó tört fényeit de már éreztem valamit vad idők vad táncai
mindenki tapintatos volt hiszen jön a szeptember átka
besúgók átka emberek suttogása pipacshullás lassan fűszálak arról nem te írtál
meghalt azon a nyáron a nemes néni apám törte rá az ajtót

kis bikinimben végignéztem vigyétek innen a gyereket lassú kép filmkocka ajtódörrenések
nem láttam de az udvaron rakott máglyát néztem, és az egér rágott
valamikor jobb időket látott gobelinek-ne nyúlj hozzá-de szép-- porcelánbaba arca
ilyen volt a néni kiáltottam vigyétek innen a gyereket káoszában ilyen volt a néni amikor

elgurult egy kis kosár mint a mesék varázslatában hamvadt a tűz lobbant kacatok holtjaja
egy kosár fonott élet rádöbbenése az élet ez az élet egy fonott kosár az élet

valaki után csak ennyi marad

kit szeretett miért volt koszos mindegy volt már hamar elfeledtem pár hónap öt
egy üveggolyót vegyél Krisztinának és táborba küldjük nem gondolkozik annyit
érezte a halált nó színházat láttam pörgött a néni a koszos gönceiben slafrokban mindig táncolt

bolond visszahőkölt mindenki vittem neki napraforgót csak táncolt táncolt
aztán kibomlott a haja bolond fiatal csitri lett láttam a szépségét befonhatom a hajad ezüsthajú
csak hozzáképzeltem a szeretőt mellé álom volt mit láttam nó színház néztem bűvölten
mesélj majd átváltozott hirtelen vénné akkor már pipacspiros lett az arca a fűben hevert--- nézd felhő nézd nézd nézd kitisztult a szem hirtelen különleges vagy Krisztina különleges

csak te látod az életem ha táncolok ígérd meg nekem ha nem leszek akkor is látni
fogsz ne legyél olyan mint a többi kérek narancsot vérnarancsot szenvedély- életet
ibolya fényeket szép voltam mondta szerettem aztán egy napon azt mondták bolond elhittem játszd végig az a nemes virág az nem te vagy felhőt egyél fényeket és ... kék az ég látod meg zöld a fű a fű zöld elég ha ennyit tudsz a hó alatt a hó alatt kaparj le egy marék fűért és nézd

és a felhők elfelejtettek táncolni a közös udvaron
a némaság vert sátrat sárga dzsekimben lassan jöttem összesúgtak a hátam mögött miért ne írhatnám le? gesztenyék mint nemes néni meleg szeme milyen lesz a karácsony nélküle?

a brandys üvegeket megint megtaláltam valahol
eldugva először rendet tettem fa kell aha nemes néni mesélt a reményről már csak pár hónap ki súgott be? A hó alatt tüskéket találtam
mentem a zöld után és kis koldusként kértem fát.
DE NEM TUDOM BELERAKNI A TALPBA mennyi idős vagyok? 11 besúgták őt az apámat bevarrták

fát díszítettem és megint eszembe jutott az a tánc eltáncolom az életet én is ha bolondnak néznek akkor is akkor is akkor is és gyűlölök néha mert sokszor fáj marok akár ölök akár
mama sírt nem volt mennyből az angyal nem jött le a szegénységre gyűlölöm a karácsonyt mert nem jött az angyal nem fogta kezem soul se szólt
mama sírt megérted ugye Heidi új ruhát kapott varrtam neki és a bababútort is átszabtam tesónak könyvet adok a karácsonyotokra KARÁCSONY???

szeretet csak a csillagot néztem és fáztam és bolondul kitáncoltam magamból mindent egy zöld ággal egy zöld ággal egy méregzöld ággal
táncoltam táncoltam és hazugságot azóta sem tudom belerakni a fenyőfa talpába

Kiragadott pillanatok akár a földcipőm kísérik lépteim néha nem értem azokat akik énjükbe takaróznak nem látják a komplementerek fényeit
a nő ki táncolt bolond volt mégis tudott valamit
narancsot vérnarancsot komplementer fényeket

az életet

Pogány Ének

A gyűrött lepedő még érezte sziluettem

illatát körülrajzoltad forró testem
málna zamatát a fény piros rétegként vonta be a szobát

A fénykép megfakult mégis él rajta Lídia a mesélő nő. Eper volt ajka így láttam őt mert a szeretet lát körötte méhek ittak ezüstpatak vízéből villás farkú pillék szálltak szép hajába. Kakukkfű illat ringató hóvirág csalogató Földanya Ő a Nő
Rügyeket simogató virágokat öltöztető fiait és leánykát rendező mert vannak földanyák
kenyeret kukoricaprószát sütők és mikor a nincs az úr levette ruháját fejtette gombvirágok jaját a csipkét mi őszi ökörnyálként óvta földanyát nem sírt mert süvölvények kisnadrágja lett belőle.
Fiaim vagytok én a ti édesanyátok . Ennyit mondott Napkirály kidugta orcáját
millió sugárkévében fürdött Ő a nő

És volt egy férfit szerető ördög ki én vagyok emlékszel amikor lelked falára karcoltam önmagam a világ közepén érezve táltos lényem bodorkavirág gólyahír hajamban megkívántalak és gyémántszőnyeggé változott a pázsit minden virágot neked adtam és vártalak aztán eljöttél fiatalon szikáran minden éjjel álmomban vágyaimban ott vagy
Látod nem gyullad a papír simogat a vágyam összekulcsol kezekkel kér hogy maradj mert a legnagyobb szerelem mi bízik az idő múlásában.Fűben szeretkezni veled Apolló szobor a tested tiltakozol nem vagyok szép.
Ugye elviszel ugye elringatsz a fehérre meszelt ház zöld zsalui mögött tegyél be zenét
rekedten kértem érezni akarlak halkan kértem szeretem amikor rámnevetsz bolondnak érzem magam feszes barackbőr mondod elképzellek szeretés. Érzed a szelet a délit? Lágyan ölelő Villő.
Mennyekben érzem magam mégis félek a sérülésektől ne karcold fel bőröm a nemek kimondásával azt mondtad különleges vagyok tessék egy málnaszem ezt mondom
kék ég tiszta víz fekete kenyér. Ez is én vagyok ruhátlanul őrjöngve kérlek hogy maradj!

Te vagy a Tetejetlen fa ahonnan elérem a Sarkcsillagot a Nagy Erdő a Rif hegyei Puszta
te vagy Nemere sátra a Világ közepe Anyaszelek csókja Te vagy a Minden az Ima

könnyeid csillagok batiktánc fényük pásztáz arcodon
a telihold átölel és ha elfogy könyörögsz ne kérd bíborvirágom
hisz az ég ráncai kisimulnak s a szerelem dióbarnájába ájul
mikor a hajnal a füvek csillogó harmatával szívünkbe surran
a Göncöl rúdja föld felé közelít s a halvány derengés remegve
hátad ívére ráhajol bár nincs még madárdal de az ég kárpitjára
tüzes napkorong gyűrődik s hatalmassá nő szerelmed bíbor
zöld fű a csókod s a keleti ég szenvedéllyel lángol. Bíborvirágom
ha félnék csak ölelj csendesen

Emese azon az éjen a szeretője gyermekét dobta el
Nem felejtem el azt a sírást nem mertem rákérdezni talán jobb is.
Magamnak élő lettem mondta a nő cinikusan mélységek magasságok de hol van az a pont amikor nem fáj már a szerelem? Gyűlölve önmagát pogány rituálékkal felfegyverezte meditált a vízek hulláma mentén hársak alatt. Ez a nő is én vagyok.

Szeretem a Férfiakat

önmagam árnya körül keringő drámai hősnő én vagyok
a tomboló a tüzet okádó a föld rengése tenger hullámos zödeskék robaja minden vesszőt megkapni akaró Nő tüzes napkorongban elégő pilleszárnya hajnal pogány istennő Jószél fúvása szerető bokrok árnyán az avar én vagyok tüske sebzett lovak vad vágtája naplovak sámánja én vagyok én vagyok a Hold a fogyó a növő a telehold és én vagyok a kő a patakban látod milyen tiszta? pisztrángok tánca a föld a szél a víz a tűz elemek harca szökőárad felfogása én vagyok

Nő vagyok fekete éjen kúszó vad senkire nem hallgató magodat ivó őrülten vágtázó kapj el ha bírsz nevető de nem bírsz tehetetlen vágyad uraló simogató vad táncunk közben szenvedély a lüktetés .Bágyadt szenderindákba kapaszkodó álomtáncba menekülő bronzhajú nő. Ölelj csendesen

Szerelmes Ének

Vágyaim tükrében hiún nézlek
az enyém vagy megszereztelek
trezorba zárnám esendő szíved
nehogy másé legyen akárcsak
egy tétova dobbanása is

Figyelem tekinteted tolvaj vagyok
ellopnám minden pillantásod
Szemembe zárnám éjsötét szemed
csak engem lásson nekem lobbanjon
minden vágyódó pengevillanása

Kezed mozdul puha simogatás
tenyered rezzenve hátamra simul
kezemhez láncolnám tétova tenyered
melyben ott bújva alszik a gyönyör
forró madárpihe suhanása

Figyelem izmos lábad ahogy állsz
meztelenül mint Dávid stabil talapzat
rád kulcsolom lábam nem eresztelek
mint folyondár bilincsellek
izzó mélyembe Loreley szikláin

Figyelem büszke férfiasságod
szemérmetlenül pimasz
befogadom katlanbörtönömbe
nem eresztem hiába vergődik
adj nekem gyönyört és halált

Vágyaim tükrében hiún nézlek
elvettem tőled mindened
kifosztott koldusként térdepelsz
lehajlok hozzád felemellek
add nekem magad hiszen enyém vagy!

Arcodon fény

Életuntságod nem megjátszott, őszinte a végtelenségig, kegyetlenül csípős észrevételeid fenntartás nélküli őszinteségedből fakadnak, és nem veszélytelen kajánságból születnek. Eleinte csodálkoztam rajtad, aztán megértettem: a szentimentális lélek így álcázza gyengeségét. A kegyetlenség itt nem más, mint az érzelgősség fonákja. Sebeket ejtesz, mert attól félsz ellágyulsz. Én is, egymás kirakós puzzle játékai vagyunk. Az est és a hajnal. Sokat élt életed hallgatom, mert sokat élsz barátom, és sokat sírsz. A lélek fura hangjai ezek, hogy ugye megtaláltuk egymást, és veszítettünk. Félek, ahogy énem másik fele hirtelen kiemelkedett a tengerből, hogy itt vagyok, és tudom, hogy sírni kell, mert soha nem egymáséi zokogás terít be engem és téged, a szőkét, s a vöröset.

- Tudod mit álmodtam? Hatalmas fényként jöttél a szobámba, de az a fény nem volt arany, inkább óarany ragyogás, vörösen izzottál, magad voltál az élet, magad a FÉNY… Nevettem álmomban, de hisz meglátogatott a fény, hozta magával köntösét, hogy betakarjon. Leültél az ágyam szélére, csak úgy puhán mellém, fény voltál, én a sötét. Bolond kontrasztok táncoltak a szobában, tenyerem nyitva tartottam, mert egy kővel a musztángod agyon akartam csapni, a vadlovat, min szeretkeztél, de a tenyeremből kivetted lazán a kavicsot, furán fényarccal néztél, és belecsókoltál tenyerembe, mint lepke szárnya, olyan volt az a csók, aztán kacagtál.

Nevettél, ébresztettél, barátom itt vagyok, érted, nincs semmi baj én csak csókolni jöttem téged, a fény csókját hoztam néked, a tisztaságot, a szépet. Meg akartalak csókolni azt hiszem, de hirtelen nem lett arcod, kétségbeestem, hol vagy, hová tűnt, a szemeid sem látom! Sóhajtva emelkedtél ágyamról, mondtam, ha megismered önmagad, ha újra tiszta leszel, ha nem a nőktől várod a feloldozást, akkor látni fogod hatalmas gesztenye szemeim, nevető szám, és csókolni foglak, de úgy, hogy megszűnik a világ körülöttünk... a gerincem ívben feszül, mert nem bírom a rengeteg kéjt testemen, mit nekem adsz, akkor látni fogsz, de addig nem. És egy versed kántáltam a versemből két sort lélek lélekhez simul, szemünk puhán egymásra hull. Aztán elmentél. Sírtam bele a párnámba, mert fölzokogva rájöttem: itt hagyott, itt hagytál fény! Gyere FÉNY!

Írtál nekem, és én nem vettem komolyan, ó te kimászol mindenből. Kérted, hogy hallgassak Leonard Cohent. Megtettem, gyönyörű szólamok, még a linket is átküldted, és a végén tőlem kérted, hogy erre jó, ez szóljon, ha repülök messze, és a versedből egy részletet kértél ”Még kérdeném, mennyi az élet… Mi vár még rám? De már vonszolja tovább magát” és mint kirakó fura figurái meséltem neked szerelmekről. Aki imádja az életet, talán nem veszi komolyan a halált. Játszol gondolattal, ha én nem leszek. De ez tündérek tánca a víz tükrén önmagad elrejteni nem lehet. Szerelem, és hány asszonyt tettél boldoggá, de te csak szeretni akarsz, megfogni a nőt, és figyelni rá, hozzábújni, hogy menny és pokol összeérjen, gerince roppanása, sikítása tiéd legyen, jó legyen neki. Azt hiszem, olyan vagy, mint az a fa, amibe belecsapott udvarunkon a villám, kettétört, de a gyökerei tartják egymást, aztán ha vénül, a gyökerek száradnak elengedve egymás fa-kezét, és kettétörik minden. Egyik erre dől, még ránézve a másikra, hogy ne menj, mert szeretlek, de menni kell, ez már tépett remény. Még egy utolsó sóhaj kitör mindegyikből, talán sikítás. Kér a fa ága, hogy maradj, hatalmas a villám ereje, és a tűz ropogása, ez a fa halála, de ott az élet, érted?

Mert új sarjadás, pici levelek tánca az esőben, remeg a vízcsepp kis levelek nevetésén.

A veled való szeretkezés után nem undor vagy kétségbeesés maradt vissza, mint máskor, hanem kacagás, akármilyen mérges voltam rád, végülis mindig mosolyognom kellett valamilyen abszurd mókádon, noha fájó szívvel döbbentem rá, hogy sosem foglak egészen elérni, a magamévá tenni, sőt ez a férfi még jóbarátom sem lesz - gondoltam -, legföljebb a saját maga szabta feltételek szerint. Társtalan, kíméletlen tűz lobog bennünk, ez teszi izgalmassá csókjaink: olyan jó ölelésed betakar, de mégis megvetlek néha, megvetsz te is. Ha szemedbe nézek, önmagam képmását látom, önmagad erdejét látod. Csend van. Már kibuggyan a könny, mert nem pislogunk, és hirtelen nem tudom, én mi vagyok: éj, vagy hajnal karjaidban!

Néha nem kell mindent érteni, úgy tiszta, szép, érezz csak. Érezz, ennyi elég…

Pokol blues

El akarlak vinni magammal oda, ahonnan futva menekülnél...
A tudatalattim mélyébe vinnélek Téged, ahová csak Te tudsz lejönni. Mert csak Te tudod, hogy a kócos sorokkal szegélyezett ösvényen nincsenek vesszők, nincsenek szabályok, talán ösvény sincsen! Én teremtettem, én uralkodom rajta, ez a tudatalattim pokla. Nézz körül, de ne a szemeddel láss, az semmit sem ér. A szíveddel érezd az itt burjánzó szépséget, jelenjen meg akár tövisek szúrásában, őrült képekben, hullámzó vágyakban, összetört korsókból kiloccsanó borban. Láss engem mindenben, érezd az erőmet, és ha nem tudod, majd kisimítom a hajad az arcodból, és rád ordítok: a hétszentségit, ne a lelked féltsd, ne légy gyáva, merj szeretni! Mert merted mondani, az illatom után jössz, mert merted mondani, hogy összemorzsolod a nyarat a tenyeredben, és vele engem! Most visszavinnélek abba a pillanatba, hogy utat találj belém, hogy utat találj az előjátékoktól sikamlós, és a novemberi délutánok hársfavirág illatú csendjétől hallgatag kapumon...

Gőzölgő tea a szamovárban… Ginsberget látom hirtelen, nyarat akarok, komplementer ragyogásokat, a narancs-égben megbotlott kék suttogó szürrealista vallomását. Miért ez a vak düh bennem, miért ez a mindent emésztő szenvedély, miért ez a folyó itt mellettem és miért ez a kép? Mindig így tartottál ég és föld között. Így festettem lebegve.
Lábad a holdban. A zöld hegedült engem, a kék föld felett tartott, és nem csókoltál. Szemedben fájdalom, csiszolatlan gyémánt arcod gyűrött volt. A szeretésbe bele kell halni, mert csak úgy érdemes. Látod? Előttem a tó, belebámulok és várlak, várlak, mikor a fák ásítanak hajnalban, várlak, amikor egy dióhéj úszik és elmerül a kék víz felszínén. Várlak az akvamarin ölelésében, egy gyűrött papírlap zizegésében. Várlak egy nyírfa rezdülésében, egy kék veronika sóhajában, Paganini hegedűhúrjában, és csak várlak az el nem sóhajtott sóhajokban, az ügyetlenül vászonra vitt narancsomban. Egyre várlak. Gyere utánam a pokolba, hogy ott hazudjunk, öljünk, szeretkezzünk! Ne mondd, hogy régen ismersz, hogy velem nem mersz! Miért nem? Te is emberből vagy. Gyere velem a poklomba! Egyedül már nem bírom, egyáltalán nem, csak önmagam emésztem. Talán nem is igaz a kirakat. Lehet, hogy ott csak káoszt látsz. Rég tudnod kellene: a jól megkomponált szavakban hazugság csilingel, tőlük karácsonyi mű-hó megy szemedbe, amitől elvakulsz nem látsz, nem hallasz. Elmosolyodom. Megmaradtam önmagamnak. Nincs baj. Okos és önző cinizmussal kell védekezni a neurózis ellen. Tiszta placebó éned merjen szeretni! Gyere utánam a citromfű illatába, gyere utánam, ha zöld fű leszek, ha a nap citromfénye szalmára lép!
Feküdj belém egy októberi délután, söpörd le lelked sallangjait, és ha tavasszal nem leszek, egy kiszebabát dobj utánam a folyóba. De tudd, a pokolban találkozunk, a pokolban merj gyűlölni, a pokolban szeress, a kínkeservit!
Egy dallam szól, - egy hegedű kapott katalepsziás rohamot. Niccolo vigyél el! De utánam jössz, ha a pokol tornácán Freya fogad, utánam jössz, szeretsz és begyűjtöd mind a türkiz, az indigó szeretéseket, és a halványkéket, de soha nem a narancs színét… Gyöngyöt fűzöl és kisimul arcod ---

SZÉP

Gyűlöllek és gyűlölni foglak mindörökké

szeress